Pillangó

Négy évtizedben éltem, ebből kettőre tisztán emlékszem, egyre csak nyomokban. A szubkultúrák viharában a füstös pincekocsmákban sört iszogató, hangos rock zenétől egymás szavát nem halló emberek között találtam otthonra a húszas éveim előtt. Most, hogy lassan a B oldalt nyomom már annyira nem érdekelnek az ilyen dolgok. Az intelligencia és emberség határozza meg a társaságom, nem egy felirat az ember pólóján. Ettől függetlenül érdeklődéssel figyelem a szubkultúrák fejlődését és átalakulását, akár a születésem előtti időkből is. Érdekes, hogy a világ képét mennyire meghatározza például egy zenei irányzat, vagy éppen mennyire nem hagy mély lábnyomot, akármennyire is erőlködik.

Szóval pár hete mászkáltam a városban és szembe jött velem egy csapat emberke. Piercing az összes testnyílásban, de nyíláson kívül is, félig szembe lógó fekete haj, kopott tornacsukák, kiolvashatatlan feliratú bandás póló és csörgő láncokkal díszített szakadt, fekete farmer. Nézek mint a hülye, mire leesett. Baszki, ezek emósok! Hirtelen úgy éreztem magam mintha David Attenborough lennék és egy kihalás szélén lévő állatfajról forgatnék természetfilmet. Olyanok voltak, mintha eltévedtek volna a tér-idő kontinuumban és nem találnák az utat a korai kétezres évekbe. Elgondolkodtam, hogy vajon hova tűnhettek el ezek a 18. életévüket még be nem töltött emberek, mert meg mernék esküdni, hogy a föld nyelte el őket. Kedden még My Chemical Romance, Fall Out Boy meg Antifitneszklub koncertre jártak, szerdán meg szublimáltak a kozmikus éterbe. Vajon tényleg felvágták az ereiket, de most végre tényleg, csak egy globális “engemsenkinemértmeg!” kiáltás közepette? Az nem lehet. 

El is hesegettem a gondolatot, egészen addig amíg újra  vizsgálni kezdtem az embereket magam körül. Egyre több kötött pulcsis, szakállas, esztéká keretes szemüvegű embert véltem felfedezni. Csokornyakkendő, az aktuális trendeknek megfelelő, egész karos pop-art tetoválás, oldalt kinyírt haj, kockás ing. A kezüknél is nagyobb almás okostelefon, valami retró mintájú pólóban és bebújós cipőben. Harminchoz közel. Baaaaaaaazdmeg! Hipsterek! A realizáció villámcsapásként ütött belém, a neuronjaim túltöltődtek és talán még az orrom vére is eleredt volna, ha nem szedem magam gyorsan össze. A kétezres évek emósai az új évtized hipsterei! Hát persze, minden világos, összeállt a kép, kibaszott zseni vagyok! Az önmagukat megtalálni képtelen fiatalok önmagukat megtalálni képtelen felnőttek lettek és csak tovább sodróttak a szubkultúrális trendekkel. 

Be kell ismernem, az én esztitikai érzékemet jobban kielégíti ez az új stílus, de nem mehetek el szó nélkül a TÉNYEK (höhh) mellett. Az emósok felnőttek és hipsterek lettek. Tovább fonva a gondolatmenetem, eltöprengtem, hogy mit hoz majd a jövő. Nyilván újabb szubkultúrák bukkannak fel, esetleg megismétli magát a történelem és a világ forog tovább. De a kétezres években tini emósok, akikből közel harminc éves hipsterek lettek vajon mikor lesznek túl öregek az új trendek követéséhez? Mikor válnak erőlködő apukákká és anyukákká akiknek azt mondják a gyerekeik, hogy gázok? Lehet már most azok? Ki tudja… és utóvégre kit érdekel?

Vannak emberek, akiknél a szubkultúrális metamorfózis soha nem ér véget és örökre az önismeret nélküliség bábjában ragadnak. Soha nem válnak a önmagukat elfogadó és a világ véleményét leszaró, gyönyörű, zen pillangóvá. Pillangónak lenni pedig jó.